Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Karnevál a médiában Szabados Péter, mediakutato.hu, 2005 õsz. Részlet a tanulmányból Lagzi Lajcsi, a sámán A felvilágosodás a racionalizmus nevében elfojtotta a szekuláris népi ünnepek rítusait, például az ivászatot, a verekedõs látványosságokat, a kihívó hangoskodásokat, az altesti humor megnyilvánulásait, és a civil parádék, a kirakodóvásárok üres kellékeivé minõsítette át azokat. Amikor a 19. század közepén-végén megjelent a tömegsajtó, a karneváli kultúra néhány évtized alatt végképp kikopott a köztudatból. Mivel azonban a karneváli zaj a társadalomban mindig is meglévõ, általános emberi igényt elégítette ki, e szükségletnek késõbb is kielégülésre kellett találnia. A tömegmédia alkalmasnak bizonyult e szerep betöltésére, s a tömegmédia hõsei, a populáris kultúra sztárjai képesek arra, hogy egy mûsoridõnyi terminusra visszacsempésszék a megnyirbált karneváli vigasságot az emberek életébe. 1. Karneváli folklór a médiában Az egykori karnevál mára tökéletesen feloldódott a populáris médiában. A karnevál visszavonult a valóságos életbõl, s a képzeletben, az irodalomban, a színházban és a zenében született újjá (John Jervist hivatkozza Császi, 2002: 80). A karneváli folklór így visszaköszön a populáris kultúra modern mûfajaiban, a szentimentális és szenzációhajhász melodrámákban, a tabloidokban, ahol a populáris kultúra kódjainak alkalmazásával a média rítusain keresztül „profán mítoszok” születnek (Király Jenõt hivatkozza Császi, 2002: 83). Ha például azt szeretnénk vizsgálni, hogy a populáris kultúra egyik gyöngyszeme, a telenovella hogyan idézi a régen letûnt karneváli világot, akkor Mihail Bahtyinra kell hivatkoznunk. Bahtyin nagyon pontosan ragadta meg a karnevál lényegét: „…a karneválon maga az élet játszik. – színpad, rivalda, színészek, nézõk, vagyis minden sajátosan mûvészi eszköz nélkül –, s amit eljátszik, az önmagának egy másik, szabad (kötetlen) megvalósulása, saját újjászületése és jobb elvek szerinti megújulása. Az élet valóságos, egyszersmind megújult, eszményi formája is” (Bahtyin, 1982: 13). A jelen esetben az eszményi kifejezés az elképzelhetõ legjobbat, legszebbet, legnemesebbet és legtökéletesebbet jelenti. Mi más lenne a szappanoperák célja, mint hogy elvarázsoljanak bennünket, hogy kiszállhassunk a hétköznapi mókuskerékbõl, és egy kicsit leeresszünk? Ugyanakkor az említett mûfaj narratívája morálisan igazságot szolgáltat, ily módon az általánosan tapasztalható töredezettséggel szemben a világ megnyugtató morális koherenciáját állítja vissza a befogadó tudatában (Antalóczy, 2001). De a reklám, a talk-show és a hírmûsor mögött is állhat a jótékony idegnyugtatás szándéka. Ezeknek a mûfajoknak – amint a kora újkor embere számára a karneválnak – egyfajta „gõzkieresztõ”, feszültségoldó funkciójuk is van. A középkori karnevál alkalmas volt arra, hogy – legalább egy rövid idõszakra – megszabadítsa a világot minden félelmetes és ijesztõ vonásától, hogy barátságossá, vidámmá és derûssé változtassa. A középkori franciaországi bolondünnepek bölcsessége, miszerint a bor is szétvetné a hordót, ha idõrõl idõre nem lazítanák meg a dugót, érvényes a jelenkori populáris média által felvállalt szerepre is. Hiszen a karneválihoz hasonló kedélyjavító bûbájosság szemtanúi lehetnek immár hat éve, hétrõl hétre a mára kissé megkopott, de még mindig eléggé sikeres, az RTL Klub által sugárzott Heti hetes nézõi. De más példát is idézhetünk a gazdag kínálatból. A súlyos és nyomasztó gondok derûs mumussá történõ átlényegítését láthatjuk a szintén nagy népszerûségnek örvendõ kibeszélõshow-kban. A szerkesztõk és a mûsorvezetõk az anyós–võ, a leány–mostohaanya, a tanár–diák örökzöld ellentétpárokra építve bagatellizálnak és gúnyolnak ki amúgy halálosan komoly, konfliktusokkal teli élethelyzeteket. A felszabadult röhögés mellett a karnevál altesti humora is egyértelmûen tetten érhetõ a modern médiában, egyebek mellett a fent említett Heti hetesben. A középkori karneváli kultúra zászlóvivõje, François Rabelais a jelenség tanulmányozása során arra a megállapításra jutott, hogy a boldogság az altestbõl indul ki, ahonnan egyenesen a szívhez és az agyhoz vezet az útja. Szerinte minden félelem az anyagi-testi „lent”-re korlátozódik, ennek közegében materializálódik, és ha ez bekövetkezik, elmúlik a szorongás és megkönnyebbülünk. A médiában tendenciaszerûen felbukkanó trágárság is értelmezhetõ úgy, mint a feszültség-szorongás oldásának sajátos módja. Másképpen fogalmazva: a képernyõn tobzódó obszcenitás olyan társadalmi igényt elégít ki, amely lehetõvé teszi a kollektív fellélegzést. A feszültség levezetéséhez persze nem elegendõ pusztán a közeg, amely terepet biztosít a vaskos beszédhez, szükség van ceremóniamesterre is, aki a feloldódást levezényli. A természeti népek rituális ünnepségeinél és a középkori-kora újkori karneválban központi szerepet játszott a felügyeletet ellátó „közvetítõ” személy. A jelenkori populáris médiában is megtalálható ez a figura, aki az egykori sámánokhoz hasonlóan eljátssza a varázsló szerepét, átvezeti a nézõt a nehézségeken és a megpróbáltatásokon. Azaz segít megalkotni azokat a kulturális mítoszokat, amelyek fényében értelmesnek tûnnek a társadalom kaotikussá vált eseményei. A fenti folyamatba szervesen illeszkedik az Arnold van Gennep nevéhez köthetõ rites de passage, azaz az átmenet rítusaiból levezetett, majd Victor Turner antropológus által részletesen kifejtett liminalitás fogalma, amely magyarul leginkább küszöbtérnek, -idõnek, -cselekvésnek fordítható. Ehhez a fogalomrendszerhez tartoznak még az úgynevezett liminális personae, azaz a „küszöbemberek”, akik – akár a sámánok – egyszerre vannak kint és bent, szabadon közlekednek a küszöbön, s valójában sehol sem érhetõk tetten (Turner, 2002). A tanulmány teljes terjedelemben itt olvasható. Szabados Péter Karnevál a médiában, mediakutato.hu, 2005 õsz.